ígéret

Ígértem, folytatom madaras, madárleses szószaporításomat, de nem volt rá lelki halandóságom. Pedig ücsörögtem azóta is kinn, hol ekkor, hol akkor. Túl nagy szerencsével nem jártam, persze, mi a nagy és ami a szerencse!?
A madárkák mesébe illően érzékeny érzékkel rendelkeznek a közelben kuksoló fotós kiszimatolására. Ennél fogva, szerfölött gyanakvóak is, és bolondot űznek belőlem, ahogy görcsösen, lélegzetvisszafojtva üldögélek az ágakkal elfedett leshelyemen lévő székemen. Hiába is próbálnék takarékoskodni az akkumulátorral, nem tudok, mert folyamatosan készenlétben kell tartanom a gépet, szememet le sem véve a képkijelzőről, ujjammal félig lenyomva az exponáló gombot.
Teszem ezt azért is, mert annyi idő nincs a beröppenéstől, az elröppenésig, hogy elkezdjek fókuszt keresni, mert az mozgással és hanggal is jár, ahogy az automatika megpöccenti az objektív fókuszgyűrűjét.
Ki kell dugnom az objektívet a résen, és eltakarva azt, mert különben belátnának hozzám és ekkor egy szemernyi esélyem sem maradna a hogy lekapjam őket.
Időnként, újra kell fókuszálnom, mert közben a fényviszonyok is változnak, méghozzá a délutáni időben rohamosan. Ez meg azzal jár, hogy állítódik az érzékenység (ISO) is ehhez, ezek után.
Mivel, manuális üzemmódban dolgozom, az expo időt is korrigálnom kell, úgy 1/60 mp-ig mehetek le ezzel, mert bemozdulnak a kis tollasok, a kép életlen lesz ilyenkor.
Ez alá, már nem tudok menni, így kénytelen vagyok ISO-emelni, vagy, ha automatikusra állítom be ezt,  automatikusan emelkedik az értéke.
Volt, hogy, az kevés fény miatt, 400-on kezdtem, ami még elég jó érték, eljutottam az 1600-as szintre, ahol már bezajosodik, szemcséssé válik a kép.
Mivel a leshelyemtől a céletető, kb. 1.5 m-re van, minden zajra, pisszenésre figyelnem kell, a legkisebb zajra is vagy nem szállnak le, vagy azonnal továbbröppenek.
Ha zoom objektívet használok, rá kell húznom azt, itt sajna, csak 135 mm-ig szól, de a közelség miatt megfelelő, a háttér is kellően elmosott lesz.
Ha 50mm-es fixet használok, ami sokkal jobb minőséget biztosít, nagyon jó fényértékkel és kis torzítás mellett, ott a maximális látószöget, (legtágabb blendenyílást) kell alkalmaznom a háttérmosás, és a fényerő biztosítása érdekében is, ráadásul itt az expoidőt szépen értéken is tarthatom.
Ez kis mélység élességet (DOF) biztosít, ezért nagyon érzékeny a fókusz beállítást illetően.
Hiába állítom be a fókuszt előre egy adott pontra a várható célmadár megjelenési helyén, ez mégis csak esetleges, mert a fókusz-beállítás a célon lévő erős kontúrpontokra épül, és ez már nem az, mint ha a madárra állnék rá.
Ha balról várom, akkor jobb szélre röppennek, ha jobbról akkor bal szélre szállnak, esetleg középre....
A régi Panasonicommal ez sokkal könnyebbe megoldható volt, és nem is rossz minőségben.
Tehát most, 10 beröppenésből, jó, ha egy sikeres exponálás van, és még az se biztos, hogy az minőségi lesz majd a számítógépen visszanézve.

Istenem, jól elszaladtam a témát és a leírt sorokat figyelembe véve. Ezért is állok neki nehezen, mert az ilyeneket nem tudom röviden taglalni.
Nem hinném, hogy emberi halandó, képes lesz végiggyötörni magát ezeken az agymenetes sorokon.
Hát, tudom, ezzel nem kezdünk mondatot, de mégis... tartottam a szavamat, folytattam.
De, minek! :))

Igazolás, vagy önigazolás?

Aki régebbről ismer, megszokhatta már, hogy nyughatatlan emberke vagyok, mindig keresek valakit, vagy valamit, tán, magam sem tudom pontosan mit is.
Hogy a viszonylagosan beállt nyugalmamat ne hagyjam sokáig parlagon heverni, ismét új dologba kezdtem, hiszen az élet sem más , mint az új dolgok keresése. Néha akkor is, ha erre nincs is igazán szükségünk, csak , hogy igazolva lássuk ebbéli törekvésünket. Mondom újra magamnak, Laci, kielégít téged a Facebook és a Picasaweb-kontra fotó mustra? Tudjuk mind, ezek az értékelések a fotókat illetően is csak a barátságról, udvariasságról szólnak, mint sem a tényleges értékekről, a minőségről.
Tehát, hajtott a "vérem" új kihívásokra , vagyis a fotózási atitüdöm  eredményességének igazolására, egyfajta önigazolásra, tudok e egyáltalán már valamit, vagy csak erőltetem a dolgot? Egyesek szerint jól, mások szerint ez kérdéses...
A Facén láttam egy Fotoamamtőrök  csoportot, és ott a linket, egy önálló Amatőr Fotósok Társasága c. oldalról, ahova nyomban regisztráltam is.
Nem mintha, nem kenték volna már a szájam szélét az ilyen és hasonló helyeken pöffeszkedő, profi és fél-profi  önjelölt fotósok, de tényleg vannak igazi profik is. Ilyen fotós site-ok, a Fotósok Világa, Fotózz.hu, vagy a FotóAréna is ( FOTOHÁZ FotóArána ). Egyszóval ezeken a helyeken lehetsz, maximum szép, de okos nem a fotótudományokat illetően. Ízekre szedik rögtön az ide betérőket, úgy hogy, talán örökre elmegy a kedvük, az efféle úri huncutságoktól.
Az amatőr Fotósok Társaságában, azért sokkal moderáltabb, vagy kulturáltabb a helyzet, mint az előzőleg felsoroltakon.
Azért, itt is nekiesnek a frissen beregisztráltaknak, és próbálják azonnal helyretenni a rangsorban, vagyis a végére. Szó mi szó, ebben a társaságban azért lehet tanulni is, mert van segítőkészség, a kritikán keresztül is, tehát pozitív a kicsengése a fotók megmérettetésének. Ezt a helyzetet ízlelgetem most, mit lehet tudni, talán még csipegetek is fel valamit, hátha megtalálom azt a bizonyos igazolást, a továbbot illetően.

Egyik feltöltött fotóm, a "Gondos kéz" címmel

Téboly

Mielőtt, agyatokat eldobva menekülnétek innen, megsúgom, mikor -e sorokat ide skercintem, már jól vagyok! Na, nem bolondultam meg, csak a téboly határát éltem meg késő délutáni "békességben"...
Távolabbról indítva a hablatyomat, Kaposvári ügyintézésből és bevásárlásból hazafelé, az úton gyönyörű, mondhatnám, ideális fotófényekben jöttünk folyvást. Már, fentem a fogam. Alig, hogy kiugrok a kocsiból felé, és átvedlem ruháimat, iszkiritty, a leshelyemre, mert ilyen idealitás a fényekben, nem mostanában lészen részem. Néhány katt, kint, hogy dokumentáljam arra járásomat, néhány lövés az etetőre, meg a leshelyemre is, nehogy már ne tudjam bemutatni a nagyérdeműmnek, mirűl is beszéltem én tegnap a madárlesben c. agyvelegemben,  Hisz, 1 kép, szépen mesél.... Szebben, 1000 szónál is, szokták mondani tanult tanyatársaim...
(A fene esne bele ebbe a sz@r kurzorugrálásba, már 3x kellett szöszölnöm miatta!) Kitt-katt, és már bújtam is befelé, egyszemélyesnek is szűk lakólamba, hogy a tárgyakról visszavert fényt leképezzem, az arra kiképezett és fenemód érzékeny lapkámra, a "fémpékező" masinámban. A gyerekekről jutott eszembe, ahogy nevezték ezen ketyerét egykoron... :))
Tolom sejhajom alá a bekészített hokkedlit, állvány fel, objektív kidugva a likon, és várom az izgalmak oltárán kis égi szárnyasaim surrogást, mint égi jelet az exponálásra.
Na, erre a jobb szomszéd felől megkezdődött a zaj zenebonája, a visító körfűrész irtózatos agyrongálása, a sapkám alatti területben. Na, ez nem sokáig zajlódott, csak-csupán a szándokom huzamának végéig felé! :(  Ez még, mindig nem volt elég a fényre ajzott szegény fejemnek, hanem a közvetlen szomszédunkból, nevezzük csak egyszerűen "K-bácsinak", innen meg hatalmas csapódások deszkahajigálások és egyéb ezt kísérő hangos dünnyögések, némi dörmögős káromkodástól kísérve, akár egy zenekari kíséret.
Fűrész visít, hullámzóan és egyre eszementebben, Vasak csörögnek, deszkák dobognak a közvetlen mellettem-levőség mezsgyéjén, szinte kárörvendő mértékben!!!! Szemem guvad, a kijelzőn, ujjam görcsöl a távkapcsoló kioldógombján, pillogóim könnyeznek a kimeredtségtől, és fülembe zúg a kémlelő likak általi léghuzat...
Óh, irgalom attyja ne hagygyj el, feladom! Ugrottam ki,  békére teremtett les-odumból és köpködve tértem be az otthununkba, nem kímélve torkomat, löttyintettem le két kupicányi karcos pájinkát, hogy lenyugtassam felajzott idegzetemet.
Hát ennyit, a folytatásról, rémálom lett belőle...

Akáctönkre helyezett saját-kezű etetőm

Ez a kis kosár, amire várom kismadaraimat

Oldalkost, K-bácsi irányában, blick a 

kis-kosárra, és a csúcsos etetőre

Jobb oldali szőlőlugas sor, mellette fiatal almafa

Na, ez az 1 sikeredett, félig-meddig.

Elárvult kosárka madár nélkül

Madárlesben

Mint, tudjátok, ha tudjátok, mára a fő hobbim a fotózás lett. Nem nagy durranás, mert a mái digitális világban, majd mindenkinek ez, vagy e közeli a besorolása. Az év közbeeső részeinél, csak úgy a minket körülvevő természeté, abból is a növények fotózásáé a fő szerep. Mi, más is lenne, hiszen ezek mindig, mindenhol kéz közelben vannak. De, a portrézást is szeretem, illetve csak szeretném, mert ez egy külön  műfaj. Itt, valójában, az unokáim fotózásában élem ki magam, hébe-hóba egy-egy rendezvény is ad erre apropót.
Mondom, a közbeesőn, mert az év vége tája, és az év eleje környéke, nekem a legizgalmasabb időszak,  itt jönnek képbe a kis égi madarak, őket nagy izgalommal várom, és rájuk készülve lövöm is őket a fotó aparátommal, ahogy csak tudom.
Igen, készülnöm kell rájuk! A legfontosabb, a leshely elkészítése, mert enélkül, hiú ábránd a madárfotózás. Még ezzel együtt sem könnyű macera.
Most, a gyereknek össze eszkábált gerendaváz hintát bontottam le, illetve fűrészeltem derékba,  nem voltam biztos a biztonságában. Szuvas volt már akkor is, mikor összeállítottam, Hát még most, több év után!
A két csúcsháromszöget nekitámasztottam a cseresznyefának, kicsit kötésben egymással, és egy zöld ponyvával körbevettem, úgy hevenyészett módon. Pár lécdarab, néhány helyre rácsavarozva a vázra, ez volt a ponyva lefogatóm. Néhány nyisszantással kémlelőablakot nyitottam az objektívnek, mert azt ugye illik kidugni, mert belül szűk a hely,  az állvány hátrébb kerül.
Egy hokkedli, rá valami szigetelőanyag, hogy ne fázzon fel a madárcsősz, és már a les, úgy- ahogy, használható is szerényen.
Az etetőt, nem rakom messze a lestől, mert nincs nagy-telém, amivel nagyobb távolságra is belőhetem a kis szárnyasokat, így kb. 2 m-re esik tőlem a madárka, ha exponálni akarok.
Nem fotózom a tetős etetőt, mert az nem elég természetes környezet. Ezért szoktam, faháncsot kihelyezni egy rúdra, azt fenyő gallyal álcázva azt.
Már, vagy kétszer belőttem a távot, és az élesség állítást, csak a madárjárás nem az igazi még.
....... Holnap folytatom!

November 2-án

Ma, és tegnap az udvari rendezkedésekkel, falevélgyűjtéssel és még ilyen hasonlókkal telt el. Ma pl. majd telítettem a komposztálót a cseresznyefáról lehullott levéllel, annyi volt.
Volt némi ezermesterkedésem , ugyanis lepottyant az egyik madárodu a nagy cserifáról,  majd mamkapajti kobakját tette rendbe. Nosza nekiláttam és némi javítgatás után már helyén is volt újra.
Igazából, nem is erről akarok írni pár sort, hanem az azt megelőző, november  másodikáról. Hogy miért is?
Két ok is adódik. Egyik, hogy halottak napja volt, erről mégis illik szólni, pár gondolatot. A másik apropót, Balázs születésnapja adta, ugyanis éppen ezen a napon lett a fiatalúr 7 éves.

A halottak napját, az azt megelőző mindenszentekkel kötik össze mostanában és általában többnaposra alakulnak ilyenkor az emlékezés teendői. Már, többször is gondolkoztam azon, miért nem emlékszem gyermekkoromból az efféle temetői gyertyagyujtogatásokra... Mert nem is volt ez akkoriban, divatos szóval szólva divat. Legalább is felénk és az én emlékeimben. De, mamka sem emlékszik vissza efféle temető akciókra.Tényleg! Ilyenkor, ha kimegyünk Igalba, édesanyám is velünk szokott tartani, de az utóbbi időben igen legyengült fizikailag, és alig tud már járni is, inkább csak bottal botorkál. Nem is szerettük volna terhelni egy újabb igénybevétellel, hiszen előtte nap azért kint voltak Pista öcsémmel. Egyébb iránt, esett az eső is elég szépen, dolgoztak is az ablaktörlő lapátok menet. Szóval nem jött ki mama, így egyből kimentünk és körbejártuk a pár sírt, ahol néhai szereteink nyugszanak. Néhány hirtelenfotó is készült, nem akartam ezzel időt fecsérelni, mert ugyan csepergőre váltott, és közben a járatunk végére már el is állt.
Még jó, hogy az ember, ha elhatároz valamit, nehezen halasztja el, mert induláskor morfondíroztam ezen. Mégis kimentünk, hiszen, ki tudja megmondani, a következő napok alkalmasabbak lesznek e ?
Visszafelé betértünk a szülői házba, és kicsit beszélgettünk, hiszen elég ritkán jutunk ki ide. Nem is időztünk soká, indultunk is hazafelé, illetve egyenesen Kaposvárra, mert szülinapi partira voltunk hivatalosak, ahogy már fent említettem is.
Itt voltak már a nászék is, és Márió növére, mire odaértünk. Balázs, ahogy beléptünk rögtön keresgélni kezdett a nagyi táskájában, hátha ott rejtezik az ajándéka. Aztán sor került, menetből az ajándékosztásra is, hiszen, ez a legfontosabb ilyenkor az ifjoncnak. Én fotóztam az eseményeket, hogy szoktam is, persze, játszottunk is ettől függetlenül mindkét gyerkőccel. Miután, jól kifotóztam magam, Balázs tetemre, illetve tatamira hívott a cselgáncsöltözékében, amit nem is volt hajlandó délutántól fogva levenni sem. Én , térdelő állásból, hogy mégis egyenlítsük a méret és erőviszonyokat. Előtte már a nagyit többször padlóra vitte, és én sem kerülhetem el a sorsomat gondoltam, és elé mentem a küzdelemnek.
Nem azért, de egy 7 éves fiú tud ám akkorát ütni és rúgni, hogy elég azt elviselni, ha muszály. :)) Azért én is meggyömöszöltem őkelmét, nehogymár azt higyje hogy! :) Előlről nem is volt gond, de mikor a hátamba kerül, na akkor kaptam rendesen! Jókat nyögtem is mellé, hogy hitelesebb legyen a szenvedésem, Balázs nagy megelégedésére.
Hú, de elszaladtam a betűvetésben, szónak szaporításában. Hát, ez az. Nehezen indulok be, és akkora a tehetetlenségem, hogy le kell fognom saját kezemet, hogy ölég már, ne tovább!
Na ez volt skacok! Evvót, Lányok! :))